Anna már ismerte az érzést, de ma este minden korábbinál élesebben vibrált a levegőben. A gyomrában lüktető feszültség, az édes várakozás, miközben mezítláb, szinte lebegve lépett be a sötétített hálószobába. Nem volt menekvés, csak a teljes alávetés ígérete. A falon pislákoló, halvány fény – Dávid akaratának tükre – épp csak annyit engedett látni, amennyi a vágyat szította: az ágy négy sarkánál feszülő fekete bőrszíjakat, az éjjeliszekrényen pihenő puha selyemkendőt, és az acélos tekintetet, amely már az ajtóban várta, éhesen.

– Készen állsz? – Dávid hangja mély volt, rezonált a mellkasában. Nem kérdés volt, nem sürgetés, hanem a hatalom csendes, mégis elsöprő parancsa, melytől Anna minden sejtje megremegett.

Anna bólintott, szavakra már nem volt szüksége. Teste és lelke egyaránt engedelmeskedett. Tudta, mire vállalkozott, és bízott benne. Mélyebben, mint bárki másban. Minden előzetes beszélgetés, minden aprólékosan megbeszélt határ most egyetlen, mindent elsöprő szóvá sűrűsödött a tudatában: engeded.

Dávid lassan hátraléptette, majd letérdeltette az ágy elé. Anna háta egyenes maradt, tekintetét alázatosan leeresztette. A férfi mozdulatai céltudatosak voltak, minden érintés maga volt a kontroll. Először a nyakára csatolta a vékony bőr nyakörvet. Nem szorosan – csak annyira, hogy érezze súlyát, a finom fojtást, a megkötözöttség ígéretét. Aztán jött a selyem. Puha, meleg, ahogy a szemére simult, elzárva a külvilágot. A sötétség azonnali és teljes volt, Anna érzékei pedig azonnal kiélesedtek.

A világ beszűkült: most már csak az érintés, a hang és a parancsok léteztek.

– Állj fel. Fordulj meg. Feküdj az ágyra. Széttárt karokkal. – Dávid hangja irányította, és Anna mozdult, szinte gépiesen, minden mozdulatában rejtett vággyal. De belül minden rezdült – minden izma feszült, minden idegvégződése szikrázott.

Dávid először a csuklóját kötötte le. Aztán a bokáit. Finoman, türelemmel, minden csomóval egyre mélyebbre húzva Annát a kiszolgáltatottság édes, fekete bugyrába. Semmi sietség, semmi brutalitás – a kötés a bizalom aktusa volt, a teljes önátadásé. Amikor végzett, csak állt fölötte, csendben, a sötétségben Anna csak a jelenlétét érezte.

Anna zihálva vette a levegőt. A teste teljesen kiszolgáltatott volt, de az elméje nyugodt. Ez volt az a paradox biztonság, amit csak Dávid tudott neki megadni: teljes kontroll alatt lenni, mégis szabadnak érezni magát. Egy olyan szabadságnak, amire a hétköznapi életben sosem vágyott.

Aztán jött az első érintés. Egy apró, hűvös fémdarab, talán egy lánc, vagy egy csipesz – végigsiklott a mellkasán, megállt a bal mellbimbójánál. Anna felszisszent. Nem tudta, mit tart Dávid a kezében, és ez még izgalmasabbá tette. Egy halk kattanás, és a hűvös fém szorítása azonnal égette a bőrét. A másik bimbója is megkapta a maga figyelmét. A mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy a lélegzete felgyorsult.

Az érintések ritmust kaptak – néha egy csók, forró és birtokló, a nyakán, a combján. Máskor egy vékony pálca finom, mégis égető suhintása siklott végig a combján, a fenekén, felkorbácsolva a vért. A bőr azonnal lángra kapott, de a fájdalom édes volt, a büntetés a vágy ígérete. Aztán Dávid forró lehelete simogatta végig a hasát, majd ajkai lejjebb vándoroltak, egészen Anna legintimebb pontjáig. A nyelvének első érintése azonnal a mélybe rántotta, Anna lábai szétnyíltak a szíjak ellenére, teste megfeszült az élvezettől.

Dávid minden rezdülésére válasz jött. Egy újabb parancs. Egy hosszabb várakozás, mely az őrületbe kergette. Egy halk nevetés, ami csak fokozta a kontroll érzését. Anna sikolyai elfojtva maradtak a torkában, ahogy a vibrátor mélyen belé hatolt, majd a csiklóján táncolt, felépítve az élvezetet, majd hirtelen elvonva, csak hogy még élesebben visszatérjen. Minden egyes rezgés, minden egyes nyomás a csúcspont felé repítette.

– Tudd, hogy most én vagyok minden. A gondolat, a vágy, a fény, amit nem látsz. Én vagyok a levegő, amit belélegzel, a fájdalom, amit érzel, és az élvezet, ami felemészt. – A hang lágy volt, de éles, mint penge. És igaza volt. Anna teste feszült, mozgásra képtelen, de az elméje száguldott. A rezgések – most már tudta, Dávid ujjaival és egy vibrátorral munkálkodott – egyszerre építettek és csaltak meg, elmélyítve a szakadékot a valóság és a tiszta, zsigeri élvezet között. Minden érzés intenzívebb volt, minden pillanat hosszabb. A csúcspont úgy közeledett, mint egy viharfelhő – mélyről, lassan, elkerülhetetlenül, és teljes, mindent elsöprő erővel. A csípője akaratlanul is emelkedni kezdett, ahogy a görcsök eluralkodtak rajta.

Dávid csak ekkor engedte el.

– Most. – mondta egyszerűen, a hangjában rejtett ígérettel.

És Anna nem bírt ellenállni. Teste megfeszült, íveket rajzolva a levegőbe, majd elernyedt, ahogy az orgazmus hullámai végigsöpörtek rajta, minden izmát rángatva. A szemkötő mögött könnycseppek gyűltek, nem fájdalomtól – hanem a felszabadulás tiszta, katartikus erejétől. A hangja elfojtott sikoly volt, ahogy a testében lüktető élvezet elborította.

Mikor Dávid kiszabadította, Anna csak suttogni tudott, hangja rekedt volt az érzelmektől:

– Köszönöm, hogy tudod, hol vagyok.

Dávid melléfeküdt, karját Annára fonta, és forrón a fülébe súgta:

– Azért, mert én tettem lehetővé, hogy ott legyél. És oda is foglak visszavinni, valahányszor csak kéred.