A szállodai szoba csendes volt, ám ez a csend nem békét, hanem feszültséget rejtett. A tompa fények alig törtek meg a sötétbarna bútorok tömör tömegén, árnyékokat festve a falakra, mintha a szoba maga is lélegzetét visszafojtva figyelné a közelgő pillanatot. Anna a függöny előtt állt, mezítláb a hideg padlón, egyetlen leheletvékony selyemköntösben, mely alig takart valamit, és minden mozdulatnál a bőrére tapadt, felfedve alatta a test íveit. A város esti fényeit nézte, de tekintete üres volt, mintha belülről egy mélyebb, sötétebb vágy emésztené.

Mögötte Dávid lépett be a szobába. Jelenléte betöltötte a teret, súlyosabbá tette a levegőt. Kezében egy kis fekete doboz pihent, melynek sima felülete elnyelte a halvány fényt.

– Tudod, mit hoztam – mondta Dávid, hangja mély volt, szinte doromboló, ajkán ragadozó mosoly játszott. Nem kérdés volt ez, hanem megállapítás, egy ígéret, mely egyben fenyegetés is volt.

Anna hátradobta a fejét, tekintete a válla fölött siklott Dávidra. Szemei sötéten csillantak fel, nem örömtől, hanem egyfajta éhes, elfojtott őrülettől. – Azt, amiért már egy hete élek? Amiért a bőröm ég? – hangja rekedt volt, alig több egy suttogásnál.

Dávid bólintott, mozdulatai lassúak voltak, szinte rituálisak. A doboz fedele halk, csikorgó hangon nyílt fel, felfedve egy vibrátort. Nem volt benne semmi kecses, semmi ártatlan. Kecses, ívelt formája a selymes szilikonnal a sötétben is éteri fénnyel csillogott, mint egy idegen, csábító tárgy, egy ősi titok kulcsa. Nem ígéret volt, hanem megállíthatatlan késztetés.

Anna lassan az ágy szélére omlott, lábait maga alá húzta, mint egy éhes, vadállat. Tekintete a vibrátorra szegeződött, szinte falta a formáját. – Kérlek… tedd a helyére – suttogta, hangja elcsuklott. – Ahol a tiéd lehetek. Ahol megszűnök… és csak a tiéd leszek.

A pillanat megállt, a levegő megfagyott. Dávid leereszkedett hozzá, tekintetük összekapcsolódott. Nem volt benne óvatosság, csak könyörtelen, birtokló szándék. Keze Anna térdére csúszott, majd feljebb, a combjára. Anna lába akaratlanul is szétcsúszott, feltárva magát előtte. A vibrátor hideg, idegen anyaga sikamlósan simult be a nedves, vágytól dagadó ajkak közé. Nem illeszkedett, hanem betört, egy pillanat alatt uralta a bejáratot, mintha mindig is oda tartozott volna, egy elfeledett, sötét titok kulcsa. Anna élesen szívta be a levegőt, teste megfeszült.

Egy apró, éles rezgés indult el, alig hallható zümmögés, de Anna arca egyből eltorzult – szemhéja remegve lecsukódott, ajkai szétváltak egy néma sikolyra. Dávid telefonja a kezében volt, ujjai táncoltak a képernyőn, mintha egy hangszer billentyűit nyomnák. Először csak halk, kínzó pulzálás, aztán finoman fokozódó, hullámszerű rezgések, melyek elektromos áramként futottak végig Anna testén, minden idegszálát felébresztve.

– Érzed, ahogy a birtokomba veszlek? Ahogy minden sejtedet megőrjítem? – Dávid hangja mély volt, parancsoló, szinte hipnotikus.

Anna csak zihált, feje hátrabukott, torka remegett. – Nem… nem bírom… mégis kérem… – nyögte, szavai elhaltak a levegőben.

Dávid Anna fölé hajolt, teste ránehezedett. Ujjai a csípőjére siklottak, majd könyörtelenül behatolt. Anna teste aprókat remegett, nem volt benne semmi túlzó – csak egy finom, fokozódó feszültség, mely minden rezgéssel mélyült, és minden behatolással vadabbá vált. A vibrátor nemcsak neki szólt. Amikor Dávid beléhatolt, a testük együttes, vad ritmusban kezdett mozdulni, az eszköz pedig felerősítette minden érintésük hatását, a kettősség kínzó, mégis édes érzését.

A mozdulatok egyre lassabbá, mégis intenzívebbé váltak, a levegő sűrűvé vált a szobában, szinte fullasztó volt. Dávid nem engedte, hogy Anna elszakadjon, szemei Anna sötét, tágra nyílt pupilláiban tükröződtek. A vibrátor finoman simult közéjük, és a rezgések szinte irányították őket – néha gyorsítottak, a szakadék szélére taszítva Annát, máskor megálltak, és csak egymás szemét nézték, zihálva, a kontroll és a megadás között lebegve.

Anna karjai Dávid nyaka köré fonódtak, háta ívbe feszült, és egy pillanatra csak a lélegzetük hallatszott, vad, állatiasan. A tetőpont lassan épült fel, nem robbanásszerűen, hanem vulkánként tört fel, elnyelve minden gondolatot, minden ellenállást, egy olyan sötét örvénybe taszítva őket, ahonnan nem volt menekvés. Anna torka elszakadt, egy hangtalan sikoly szökött ki belőle, ahogy testét görcsös rángások rázták.

Végül, amikor elérték, mindketten szinte hangtalanul remegtek meg. A vibrátor lassan elcsendesedett, a testek pedig egymás mellett omlottak össze a lepedőn, izzadtan, kimerülten, de egybeolvadva.

Dávid Anna hajába temette az arcát, forró lehelete a nyakát égette. – Most már az enyém vagy. Teljesen.

Anna halkan válaszolt, hangja törött volt, de megnyugodott. – Mindig is az voltam. Csak most tudom. Nincs menekvés. Nincs többé én.