A nyaraló teraszán a csend olyan volt, mint egy sűrű, fojtogató lepel, ami alatt a vágyak perzselő izzásban égtek. Csak a tücskök ciripelése hasított bele a feszült némaságba, a távoli hullámok morajlása a közelgő vihart jelezte, és a két pohár bor koccanása – egy sötét, csillogó ígéret – törte meg a halálos nyugalmat. Júlia a korlátra támaszkodott, hosszú, karcsú ujjai a pohár nyakát cirógatták, mintha egy titokzatos rituálé részeként akarná felébreszteni a benne szunnyadó démonokat. Mögötte Emma ült, lábait maga alá húzva, mint egy ragadozó, aki zsákmányára les. Sötétbarna haja laza kontyba volt tűzve, de egy-egy szál rakoncátlanul kibújt, mintha a benne rejlő vadságot jelezné.
– Tudod, mi a legfurcsább? – szólalt meg Júlia, hangja mély volt, mint a szakadék, és nem fordult hátra. – Hogy melletted minden olyan könnyű. Még az is, amitől eddig rettegtem.
Emma lassan letette a poharát, a hangja selymes volt, mint a méreg. – Mitől féltél, édes? – kérdezte, és a szavai simogatóan kúszkáltak Júlia bőre alá.
Júlia megfordult. A szemei nem az italtól csillogtak, hanem egy sötét, ősi vágytól, ami mélyen, a lelke legrejtettebb zugaiban ébredt. A tekintete Emma testén táncolt, mint egy éhes árnyék.
– Attól, hogy meg akarom érinteni a testedet. Úgy, ahogy csak a legperverzebb álmaimban mertem eddig.
Emma nem szólt. Csak felállt, mozdulatai kecsesek voltak, mint egy fekete párducé. Odalépett Júliához, és két ujjával megérintette annak állát, felemelve a fejét, hogy a szemeik találkozzanak. Egy pillanatig csak nézték egymást, a levegő vibrált a feszültségtől, aztán közelebb hajoltak, és a csók úgy következett be, mint egy elkerülhetetlen végzet. Nem volt benne gyengédség, csak perzselő éhség, birtoklási vágy.
A házban hűvös volt, de a bőrük egyre melegebb lett, ahogy egymáshoz simultak az ágyon. Júlia pólója lassan lecsúszott a válláról, felfedve a sápadt bőrt, Emma ujjai finoman végigsiklottak rajta, mintha a legféltettebb titkokat akarná megfejteni. Nem volt benne sietség, csak egy sötét, elszánt felfedezés.
– Még sosem csináltam ilyet – suttogta Júlia, hangja rekedtes volt a vágytól, miközben Emma a hasára csókolt.
– Én sem így – válaszolta Emma, hangjában egy csipetnyi kegyetlen győzelem. – De veled akarom. Mindent. A legmélyebb, legsötétebb vágyaidat is.
A kezeik felfedezők voltak – először óvatosak, aztán egyre bátrabbak, mint két ragadozó, akik új vadászterületet találtak. Emma elővett egy apró, púderrózsaszín vibrátort a táskájából. Júlia kérdőn nézett rá, de nem szólt – csak elmosolyodott, egy sötét, buja ígéret villant fel a szemeiben, és szétnyitotta a combjait, felajánlva magát.
Emma letérdelt elé az ágyon, tekintete égett, ahogy végigmérte Júlia testét. Finoman beolajozta az eszközt, a halk rezgés, ami elindult a tenyerében, egyenesen Júlia méhéig hatolt. A vibrátor csiklóhoz ért, és Júlia teste azonnal válaszolt – egy apró sóhaj, ami inkább nyögés volt, egy megfeszülő comb, egy remegés, amit eddig csak a legsötétebb fantáziáiban engedett meg magának.
– Csak nézz rám – mondta Emma, hangja parancsoló volt, miközben lassan, körkörösen mozgatta az eszközt.
Júlia szemei tágra nyíltak, tekintete Emma szemébe kapaszkodott, mintha attól tartana, hogy elveszik benne, és örökre a vágyak sötét labirintusában reked. A rezgések nem voltak erőszakosak – inkább mélyek, érzéki ritmusban hullámoztak benne, mintha egy ősi dallam szólna a testében.
Emma közben csókolta, simogatta, egyik kezével a mellbimbóit cirógatta, keményre dörzsölve azokat, másikkal tovább irányította a vibrátort, pontosan tudva, mikor kell megállni, és mikor továbbmenni, hogy a gyönyör a fájdalom határán táncoljon. A kontroll a kegyetlenség része volt.
Júlia teste végül remegve adta meg magát – nem csak a gyönyörnek, hanem annak, hogy végre engedhette magát nőként, vágyakozónak, nyitottnak lenni a sötétségre. Emma fölé hajolt, csókot lehelt a nyakára, majd a fülébe súgta:
– Gyönyörű vagy így. Elveszett. És ez még csak az első éjszaka.
Júlia elmosolyodott, miközben magához húzta Emmát, a tekintete sötét ígérettel telt meg. – Akkor maradj reggelig. És utána.
