Alíz nem kérdezett. Nem is gondolt ilyesmire. Csak belépett a férfi lakásába, és csendben levette a kabátját, melynek anyaga selymesen súrolta meztelen bőrét. A cipője kopogása elveszett a márványpadlón, mely hideg volt és fényes, mint egy tükör, melyben Alíz saját, feszült arcát láthatta. A levegőben nehéz, fűszeres illat szállt, mely mint egy láthatatlan háló, azonnal körbefonta: dohány, bőr, és valami nehezen definiálható, férfiasan veszélyes aroma – Kristóf illata. A félhomályban minden szöglet katonás rendben, már-már ijesztően tökéletes precizitással. Nem otthon, hanem egy szentély, ahol a kontroll az isten, és Kristóf a főpapja. Alíz érezte, ahogy a saját lélegzete is megfeszül a feszültségtől, a tudattól, hogy itt minden az övé – még ő is.

Kristóf, mint egy modern kori nemezis, a kanapé mélyén trónolt, a kezében lévő borospohár a félhomályban rubin-vörösen izzott. Egyetlen, lassú fejbiccentés – a parancs, a meghívás, a végzet. Alíz azonnal tudta, mit jelent. A térdei engedelmesen rogytak alá a márvány hidegén, a ruha anyaga finoman súrolta a combját, miközben a férfi lábai elé ereszkedett. Nem volt kérdés, sem alkudozás. Csak a tiszta, zsigeri engedelmesség, ami édesebb volt bármilyen szabadságnál.

– El fogsz veszni bennem ma este – Kristóf hangja mély volt, mint egy földrengés előtti morajlás, és mégis nyugodt, mint a vihar előtti csend. – De csak addig, amíg én akarom, Alíz. Emlékezz rá, minden levegővétel, minden szívverés, minden élvezet ma este az én engedélyem függvénye.

Alíz remegett. Nem félelemtől, hanem attól az ismerős, perzselő izgalomtól, ami mindig akkor kerítette hatalmába, amikor Kristóf tekintete áthatolt rajta, és a kontroll teljes súlyával ránehezedett. Ez a kontroll volt a legperverzebb afrodiziákum számára.

A férfi lassan, szinte rituálisan tette le a poharát. Ujjai kecsesen, mégis megkérdőjelezhetetlen erővel emelték Alíz állát, majd a hajába markolt, és egyetlen mozdulattal felhúzta. A következő pillanatban már a falnak nyomta. Nem durván, nem haragból, hanem egy ellenállhatatlan erővel, ami maga volt a tiszta, férfias dominancia. A teste a testéhez feszült, a ruha vékony anyaga nem volt akadály. Kristóf szája nem csókolta meg, csupán rálehelt, forró, fűszeres lehelete megfosztotta Alízt a levegőtől. A szemeiben a vágy vad, ragadozói tűzként lobogott.

– Túl sokáig tartott, míg megérkeztél. – Hangja száraz volt, rideg, mint a fagyos acél, de a mélyén egy olyan szenvedély rejlett, ami megígérte a poklot és a mennyországot egyszerre. – A türelmem véges, Alíz. És a te büntetésed… édes lesz.

Alíz nem felelt. Csupán biccentett, a szemei csillogtak a félhomályban. Ez a biccentés több volt, mint beleegyezés. Ez volt a teljes önátadás, a bizalom, ami a legmélyebb, legveszélyesebb vágyak kapuját nyitotta meg.

A férfi hátranyúlt az asztalhoz, és egy vékony, mégis robusztus fekete bőrpórázt húzott elő. A látványa egy pillanatra megállította Alíz lélegzetét. Egyetlen, magabiztos mozdulattal csatolta Alíz karcsú nyakára, a finoman kidolgozott bőr simogatta a bőrt, mint egy második bőr. Nem szorította, nem fojtott – még. De ott volt, súlyos, kézzelfogható emlékeztetőként a köztük lévő megkérdőjelezhetetlen hierarchiára.

– Négy szabály ma estére, Alíz. – Kristóf lassan körbejárta, mint egy művész a mesterművét, szemei végigpásztázták minden vonalát. – Nem kérdezel. Nem beszélsz. Nem élvezel el engedély nélkül. És minden fájdalmat… minden egyes csapást, minden egyes égő pillanatot… élvezel. Mert az enyém vagy, és a fájdalmad is az enyém lesz.

A szavak nyersen, kegyetlenül hatottak, de Alíz teste nem tiltakozott. Épp ellenkezőleg. A combjai belső ívén bizsergés futott végig, a mellbimbói megkeményedtek a vékony anyagon át, még mielőtt egy ujjal is hozzáért volna. Amikor Kristóf elővette a fekete bőrbilincseket, Alíz szíve vadul dobogott. Tudta, mi jön. A szabadság utolsó morzsáit is elveszik tőle, és ő vágyott erre az elvesztésre.

Néhány perccel később Alíz az ágyhoz kötve feküdt. Nem a hátán, hanem gyönyörű, érzéki ívben, háttal, a fenekét enyhén megemelve, mintegy felkínálva. Csuklóin és bokáin a bilincsek szoros, mégis kényelmesen tartó szorítása. A bőr finoman nyikorgott minden apró mozdulatára. A szemét egy selymes, fekete kendő takarta el, elzárva a külvilágot. A szoba, a fények, a valóság – minden megszűnt. Csak a saját, felgyorsult lélegzete, és a férfi körülötte. Kristóf. Minden más Kristóf volt.

Az első csapás meglepte – nem durva volt, hanem inkább kijózanító. Egy tenyér, laposan, erősen csattant a fenekén, a hangja visszhangzott a csendes szobában. A bőr azonnal kipirult, a bizsergés szétáradt. Aztán csend. Szinte hallotta a saját szívverését, majd egy halk, mély zümmögés vette át a helyét. A vibrátor. A félelem és az izgalom furcsa keveréke futott végig rajta.

– Tudom, mennyire érzékeny vagy, Alíz. – Kristóf hangja suttogott a fülébe, forró lehelete borzongatta a nyakát. – De ma este csak akkor kapsz elengedést, ha könyörögsz érte. És higgy nekem, könyörögni fogsz. Addig pedig… csak az én játékomat játszod.

A vibrátor lassan, módszeresen kezdte el cirógatni. Elsőként a combjai belső ívén, majd feljebb, a nedves, duzzadt ajkain, végül megcélozta a csiklóját. Nem nyomta rá, csupán finoman, szinte szellőként simogatta, körözött körülötte, felépítve a feszültséget. Alíz teste azonnal reagált. A csiklója megduzzadt, a nedvesség szétterjedt, a combjai akaratlanul is szétnyíltak. A zümmögés a fülében, a mély, rezonáló vibráció a legérzékenyebb pontján – őrületbe kergette. A csúcspont mindig csak közelített, ígéretesen remegett a levegőben, de sosem ért oda. Kristóf elvette az eszközt, mikor Alíz már a szakadék szélén állt, remegve, lihegve.

Alíz teste remegett, combjai megfeszültek, a szája hangtalanul nyílt, de egy hang sem jött ki rajta. Nem szólt. Nem mert. Nem akart szabályt szegni. A fájdalom és az élvezet határán táncolt, és Kristóf kegyetlenül élvezte a tehetetlenségét. A vibrátor újra és újra visszatért, hol erősebben, hol finomabban, hol a csiklóján, hol a G-pontján, hol a teljes nemi szervén végigsimítva, minden egyes alkalommal a kétségbeesés szélére sodorva.

– Még nem. – Kristóf hangja végigkarcolta a gerincét, mint egy jéghideg penge. – Még nem vagy elég éhes, Alíz.

A játék hosszú volt, kegyetlenül pontos, perverzül élvezetes Kristóf számára, és gyötrelmesen izgató Alíz számára. A vibrátor hol visszatért, hol eltűnt, a testét felizzította, majd hagyni hagyta kihűlni, csak hogy újra felhevítse. Alíz teste görcsbe rándult, a feneke megrándult, a csípője akaratlanul is felemelkedett, könyörgött a kielégülésért. A levegővétel zihálóvá vált, a torka kiszáradt, a könnyeit érezte a kendő alatt. Végül nem bírta tovább. A szavak, a tiltott szavak, kicsúsztak a száján. Először csak halk, megtört sóhajban.

– Kérlek… Istenem… kérlek… – A hangja egyre hangosabb, egyre kétségbeesettebb lett. – Kérlek, Kristóf… csak most… Kérlek… könyörgök… add meg…

Kristóf lehajolt, ujjait végighúzta a nyakán, a póráz finoman súrolta a bőrét. – Most. – A hangja diadalmas volt, mégis gyengéd. – De emlékezz rá: ezt is én adtam neked. Minden élvezeted tőlem függ.

És amikor végre engedte, hogy Alíz elélvezzen, a vibrátor utolsó, hosszan tartó nyomása olyan mélyről jövő, mindent elsöprő orgazmust váltott ki, hogy a teste görcsbe rándult, és a könnyek patakokban folytak a szemeiből a kendő alatt. Egy hullám, ami mindent elmosott, minden fájdalmat, minden tagadást, csak a tiszta, elsöprő élvezetet hagyva maga után, amit Kristóf ajándékozott neki. A levegő megtelt a nedves bőr, a szenvedély, és a beteljesülés illatával.

Az este végén Kristóf nem oldotta ki rögtön. Csupán melléfeküdt, kezét Alíz derekára tette, és halkan, szinte suttogva mondta, hangjában a birtoklás édes elégedettsége: – A legszebb dolog benned, Alíz, hogy tudod: nem akkor vagy gyenge, ha engedelmeskedsz… hanem akkor, ha bízol bennem teljesen, és átadod magad a sorsodnak. És én vagyok a te sorsod.