A nap nem csupán lejjebb csúszott az égen; vérvörösen, perzselő ígéretként égett a horizonton, húsvörös árnyékba borítva a partot. A hullámok nem lustán gördültek; mohón nyalták a homokot, suttogtak, sziszegtek, egy ősi, birtokló ritmusra, ami már régóta a vérükben lüktetett. A szél nem finoman borzolta a hajat; egy szerető lélegzetként kúszott végig a bőrükön, csókolt, cirógatott, magával hozva a sós tenger és a nyers, fülledt vágy elegyedő illatát. A világ most nem csendes volt; feszült csendben várakozott, visszatartotta a lélegzetét, tudva, hogy valami elkerülhetetlen fog kibontakozni.

Anna és Márk mezítláb jártak a víz peremén, lábukat a hideg hullámok nyaldosták, nyomaikat azonnal elmosta a tenger mohó ölelése. Ujjuk nem csupán összefonódott; szorosan kulcsolódtak, mintha a bőrük is szomjazná a másik érintését, egyetlen, perzselő egységgé olvadva. Egyedül voltak. Teljesen. Egy elhagyatott, sziklafalak ölelte öböl, ahol a világ véget ért, és csak ők léteztek, a tenger, és az a sötét, lüktető kívánat, ami már régóta feszítette őket. A sziklák néma, gránit tanúként magasodtak, árnyékuk hideg ígéretekkel borította be a forró homokot, mintha a pokol kapuja tárult volna fel.

Nevettek. Egy fojtott, rekedtes nevetés, ami nem a vidámságból, hanem a feszültségből fakadt, abból a perzselő tudatból, hogy hamarosan feladják magukat egymásnak. A bor meleg volt, de égette a torkukat, felkorbácsolta a vérüket, előkészítve a terepet a tomboló vágyaknak. A nevetés hirtelen elhalt, elfulladt a levegőben. Már nem volt rá szükség. Csak a lélegzetük súlyos zaja maradt, és a szívük vad dobolása, ami a fülükben dörömbölt. Anna mozdulatai lassúak voltak, szinte szertartásosak, egy ősi, elemi ösztön által vezérelve. A homokba rogyott, majd hanyatt vetette magát, karjait széttárta, mintha felajánlaná magát a nap utolsó, perzselő csókjának, vagy valami sokkal mélyebbnek, sötétebbnek. Márk mellé térdelt, szemei mohón falták a lány testét. Látta, ahogy a lemenő nap vöröses fénye megcsillan a bőrén, a vállán megülő sós kristályok, mintha a tenger maga is magába akarná szívni, magának követelné. Ez a látvány nem csupán gyönyörű volt; birtokló, vad, szinte fájdalmas.

„Sose láttalak még így…” – Márk hangja mély volt, rekedtes, szinte vicsorgó. Szavak, melyek nem kérések voltak, hanem birtoklási vágytól fűtött kijelentések, egy sötét ígéret. Anna félig hunyorogva nézett fel rá, szemeiben a vágy sötét tüze lobogott, kihívóan és hívogatóan. „Hogy?” – kérdezte, de a hangja alig volt hallható, inkább egy fojtott sóhaj. „Vadnak” – Márk szemei végigpásztázták a lány testét, megállva a combok belső ívénél, a mellkas meredező csúcsainál. „Végtelennek. Mint a tenger… ami elnyel, ami magába szippant, ami megfojt a gyönyörtől.” Lassan feküdt mellé, testük érintkezése nem csupán összeérő felület volt, hanem két, egymásra éhező test forró, égető találkozása, egy villámcsapás a bőrükön. Nem siettek. A levegő már nem csupán meleg volt; fülledt, nehéz, szinte tapintható volt benne a szexuális feszültség. Anna ujjai nem pihentek, hanem lassan kúszni kezdtek Márk mellkasán, körmei alig karcolták a bőrét, mégis égető nyomot hagytak. A hullámok zaja már nem távoli zenélés volt; egyre hangosabban, egyre elviselhetetlenebbül verték a partot, mintha a tenger maga is szexuális izgalomban lenne, a közelgő aktus ritmusát diktálva.

A csókjuk nem volt finom. Az első pillanatban még tétova volt, mintha mindketten felmérnék a másik ellenállását, de aztán Márk szája mohón rátapadt Anna ajkára, éhesen, birtoklóan. Nem csók volt, hanem egyfajta felfalás. Marcangolták egymás száját, nyelvük vad táncot járt, kutatva, felfalva a másik ízét, a só, a bor, és a nyers vágy elegyét. A vágy nem csupán súlyosabbá vált; perzselő pokollá dagadt, mely felemésztett mindent, ami az ő kettőjükön kívül létezett. Egymáson hevertek, testük súlya nem nyomott, hanem égető izgalmat szült, a bőrükön végigfutó apró rángásokkal. Már nem volt könnyedség, sem játékosság. Csak a vad, elemi szenvedély, ami rángatta, irányította őket, egy láthatatlan, sötét kéz. A ruhák… a ruhák már csak felesleges akadályok voltak. Nem hullottak le, hanem tépve, kapkodva, szinte dühösen szabadultak meg tőlük, mintha a textília is gátat szabna a vágyuk tombolásának. A homokba zuhantak, meztelen bőrükön azonnal érezték a tüzes homokszemek szúrását, de ez csak még jobban felkorbácsolta a vérüket, a fájdalom és a gyönyör határán egyensúlyozva.

A homokszemek rátapadtak meztelen, izzadó bőrükre, szúrtak, dörzsöltek, de ez a kellemetlenség csak még inkább kiemelte a testi gyönyör élességét, a primalitás érzését. Márk keze nem simított; vadul markolta Anna haját, visszahúzta a fejét, leleplezve a lány hosszú, kecses nyakát, amit aztán mohón megcsókolt, szívott, harapott, nyomokat hagyva. Anna combjai nem ösztönösen, hanem éhesen, szinte birtoklóan kulcsolódtak Márk dereka köré, magukba zárva őt, magukhoz szorítva minden egyes lökésnél, mintha soha többé nem akarnák elengedni. Bőr a bőrön, izom az izmon, egyre szorosabban, egyre nedvesebben, ahogy a testnedvek is keveredni kezdtek, sósan és édesen. A mozdulatok nem siettek, de egyre mélyebbé, egyre erőteljesebbé váltak, egy vad, kontrollálatlan ritmusra. A szívverésük felgyorsult, egyetlen, vadul lüktető ritmussá olvadt, a légzésük kapkodóvá, rekedt sóhajokká, fojtott nyögésekké alakult, ahogy a pillanat elragadta őket, a világ megszűnt létezni.

Márk merevedése keményen, forrón nyomódott Anna nedves, szomjas bejáratához. Egy pillanatnyi feszült csend, majd egy lassú, gyötrelmesen édes behatolás, ahogy a fiú pénisze lassan, de könyörtelenül utat tört magának Anna mélyedésébe. Anna halkan felsóhajtott, majd egyre mélyebben szívta be a levegőt, ahogy a fiú belé hatolt, izmai szorosan körbefogták, szinte szorítva, szívva őt magába. A ritmus egyre gyorsabbá vált, a csípőjük össze-összecsapódott, hangjukat elnyelte a hullámok zúgása és a saját, állatias nyögéseik, a gyönyörtől torzult sikolyok. Márk mellkasa Anna mellkasához préselődött, szája a lány nyakába fúródott, sós izzadtságot és a vágy édes, fülledt ízét szívta magába, miközben ösztönösen szívta a bőrét. Anna kezei Márk hátára tapadtak, körmei mélyen a fiú bőrébe vájtak, mintha ezzel akarná magához láncolni, miközben combjai még szorosabban fonódtak Márk dereka köré, magukba zárva a perzselő húst. A lüktetés egyre intenzívebb lett, az érintés egyre szenvedélyesebb, egyre fájdalmasabb a gyönyörtől. Anna csiklója már szinte fájt a súrlódástól, de mégis még többet akart, még mélyebben, még intenzívebben. A gyönyör hullámai vonaglottak végig a testén, egyre erősebbé, egyre elviselhetetlenebbé válva, mígnem egy fojtott, rekedt sikoly szakadt ki a torkából, ahogy a teste megfeszült. Márk is elengedte magát, mélyre hatolt, utolsó, gyötrő lökésével szinte beleolvadt a lányba, és a forró, sűrű magömlés elárasztotta Anna mélyedését, ahogy mindketten a kielégülés sötét szakadékába zuhantak, maguk mögött hagyva a valóságot. A testük rángatózott, izmaik görcsbe rándultak, majd ellazultak, egy pillanatnyi halált élve át.

A sós izzadtság, a testnedvek, a felkorbácsolt vágy íze édesebb volt, mint bármilyen méz, perzselőbb, mint bármilyen bor, amit valaha kóstoltak. A világ megszűnt. Márk és Anna sem léteztek külön. Csak a két, egymásba gabalyodott test maradt, a bőr illata, a testnedvek sikamlós csókja, a rekedtes sóhajok, a hosszan elnyúló, gyönyörtől és kimerültségtől remegő izmok. A természet volt az egyetlen tanújuk – a nap, amely vérvörösen bukott alá a horizonton, mintha maga is szégyenkezne vagy ünnepelné a látottakat, és a tenger, mely már nem halkan, hanem mohón, vadul nyalta a partot, a szexuális eksztázis ritmusára dobogva. Amikor végül egymás mellé rogytak, kifulladva, testükön a homok és a tengeri só tapadt, a csend nem volt békés, hanem súlyos, a megtörtént, elementáris aktus visszhangjától terhes. Kezük magától összefonódott, ujjuk mélyen a másikéba vájt, birtoklóan. „Nem akarom, hogy vége legyen” – Anna hangja alig volt hallható, törékeny, mint az utolsó sóhaj a halálos ágyon. Márk szorosan magához húzta, szájával Anna nyakának érzékeny pontját kereste, és beleszívta a bőr illatát. „Nem is lesz” – suttogta, hangjában birtoklás és sötét ígéret rezegett. „Örökre a bőrödbe égett nyoma marad. A legigazibb, legpusztítóbb igazság. Soha többé nem szabadulsz tőlem.” A tenger nem válaszolt. De a hullám, ami akkor ért partot, hideg volt, mégis egy utolsó, gyengéd simogatásként ölelte át őket, mintha megpecsékelné a vérükkel írt, sötét fogadalmat, ami örökre összekötötte őket.